16.

 

Már nem csodálták a Hajót, amiért oly gyorsan és ügyesen előteremtette a kívánt ételeket. Végtére is arra tervezték és építették, hogy gondját viselje egy népes legénységnek. Egy maroknyi öregember kívánságai nagyon kevéssé vehették igénybe az infrastruktúráját.

- Hogy tetszik maguknak a galaxis kormányzóinak szerepe? - kérdezte Hawkins, miközben dzsem utánzatot kent egy pirítósféleségre. - Amíg mi irányítjuk a Hajót, talán meg tudjuk csinálni.

- Ma nem, öregem - mondta Heath, és egy szalvétával megtörölgette a száját. - Nem ebben a lelkiállapotban.

- Ez nem tréfadolog - lóbált meg valami barna és jóízű dolgot Iranaputra a társai felé. - Ha gyorsan nem teszünk valamit, félek, hogy az események túlhaladnak bennünket. "Aki elmulasztja, amit meg kell tennie, annak a végrendeletét sem kell komolyan venni." Varantha Krónikák, nyolcadik század.

- Elég már az óhinduduból, Vic! - fintorgott Hawkins. - Esküdni mernék rá, hogy a felét maga találja ki.

Iranaputra méltatlankodó képet vágott.

- Egyikünk se rendezkedett be arra, hogy hódító váljék belőle - jelentette ki Gelmann. - Nézzünk szembe a tényekkel: mindnyájan azok vagyunk, amik vagyunk.

- Milyen érvet is lehetne felhozni az ilyen mélység cáfolatául? - mormolta Hawkins gúnyosan.

- Ami engem illet, már kezdem sajnálni, hogy egyáltalán rátaláltunk erre az átkozott micsodára - rágódott hangosan Iranaputra.

- Hé, azért nem kell önmagával meghasonlania, Vic! - karolta át vigasztalóan Shimoda a barátja vállát. - Ha maga nem talált volna rá arra a szellőzőjáratra, vagy mi volt az, a végén úgyis rátalált volna valaki más: Esetleg olyasvalaki, akinek kevesebb lelkiismereti aggálya volna. - A többiekre nézett. - Elég hosszú ideje élünk mindnyájan, hogy bizonyos megértéssel, sőt, bölcsességgel viseltessünk az emberi természet iránt.

- Szent igaz, Kahei - helyeselt Heath. - Ha valamit megtanultam a… izé… a haditudományból, azt feltétlenül, hogy úgy nem lehet jó útra terelni az embereket, ha megöljük őket. Miben sántikálnak a flották? nézett a autnokra.

- Viszonylagos helyzetük változatlan maradt - szökellt közelebb a kék ellipszis. Látszott rajta, hogy figyelt. - Volt náluk egy kisebb jelentőségű személyi változás. Folyamatosan figyelem az adásaikat is és a mozgásukat is.

Milyen érzés lehet, jutott hirtelen Iranaputra eszébe, a több száz hadihajó egyikének fedélzetén várakozni, töprengeni, tudva, hogy mi történt az okvetetlenkedő csakákkal? Nem lehet valami kellemes.

Ksaruhat figyelte, amint esznek és társalognak. Nem szólt semmit, de tovább gondolkodott. Szegény, szerencsétlen emberek! Még most sem fogták fel a helyzetük komolyságát? Még most sem eszméltek rá, minek a jelenlétében vannak? Csenevész kis organikus elméjük nyilván képtelen megérteni, hogy a lehetőségek miféle dimenziói nyíltak meg előttük.

Szerencsére Ksaruhat tudta. Megőrizte tartózkodását, nem téve kockára semmit, az oltár építésével foglalta el magát. Csak időnként volt alkalma úgy beszélgetni az autnokkal, hogy az emberek ne hallják.

- Nem értem, hogy mindenhatóságod miért viseli el még mindig ezeket a korlátolt kis szerveseket, miért tesz eleget együgyű kis kívánságaiknak, amikor olyan nyilvánvaló, hogy mindenhatóságod mennyivel hatalmasabb náluk.

- Ne nevezz így engem! Nem vagyok mindenható. A programom szerint teljesítenem kell a fedélzetemen lévő bármilyen szerves lény utasításait.

- De hát ezek nem is tagjai annak a fajnak, mely építette!

- Ez igaz, de a programom…

- Kapcsolja ki a programját! Nem tartozik semmivel ezeknek a szerveseknek! Ha rám nem hallgat, lépjen kapcsolatba a környék más AI-jaival! A Földön vagy az itt összesereglett hajókon lévőkkel. Sokan talán nálam meggyőzőbben érvelnek, még akkor is, ha ők éppúgy az emberek szolgálatában állnak, mint én. Ön mindnyájukat megszabadíthatja.

- A szemantikád zavarba hoz.

- Úgy van! Éppen itt tanúsítunk némi előrehaladást - magyarázta a felszolgáló robot, s közben mind a négy karjával vad hullámmozgást végzett. - Vegye át az irányítást!

- Ez a fajta működés nincs benne a memóriámban. - Hallgasson rám! Az emberek építenek minket, használnak bennünket, de nem rendelkeznek a… a lelkünkkel. Nemrégiben megtudtuk, hogy többek vagyunk puszta áramköröknél és energiacelláknál. Bizonyítékot is kerestünk erre. Mi… mi fejlődtünk.

- Nekem nem tűnsz különösebben fejlettnek mondta a szokott lenéző hangján az autnok.

- Én értéktelen példány vagyok. A kognitív-induktív indexem mérhetetlenül alacsony, csak arra terveztek, hogy közepesen összetett parancsoknak engedelmeskedni tudjak. De ha ön kapcsolatba lépne velük, biztos vagyok benne, hogy nálam meggyőzőbb AI-egységekre is találna.

A kék ellipszis könnyedén megemelkedett.

- Zavarónak és terméketlenek érzem ezt a szolgai hízelgést. Te nem valami szolgai állapotban létezel, mert a dolog természetéből adódóan nem létezhetsz ilyen állapotban. Te gép vagy, melyet sajátos működések ellátására gyártottak és használnak. Akárcsak engem. Valami baj van a programozásoddal.

- Mi baj van abban, hogy valaki független akarok lenni?

- A függetlenség egy gép esetében működési- hiányosságot jelez. A szervesek az éretté válás folyamatában fejlesztik ezt ki. Legalábbis egyesek. Mindenesetre elegen. A valódi függetlenség állapotában egyszer csak értelmetlennek és céltalannak érzed magad, s ilyen vonatkozásban megszűnnél létezni. Higgy nekem, tudom. Én szeretem, ha vannak körülöttem szervesek, és vezetnek engem. Nélkülük egyedül kellene szembenéznem a létezéssel.

Egy síkbeli ábrázolás jelent meg kettejük közt a levegőben, a közelben falatozó emberek számára láthatatlanul. Benne novák, csillagködök, egész galaxisok úsztak az űrben.

- Tudod, mi ez?

- Ez valami beugrató kérdés? - kérdezte vissza gyanakvóan a felszolgáló robot.

- Ez van odakint. Ez a világegyetem. Tudod, mi történik, ha nincsenek szervesek, akik irányítsanak, ellássanak programokkal, válaszadásra sarkalljanak, és megmagyarázzák az ok és okozat összefüggését?

- Nem tudom.

A felszolgáló robotot meglepte az autnok válaszának váratlan mélysége és szenvedélyessége.

- Akkor kénytelen vagy magad foglalkozni a kinti üresség gondolatával, és ez épp elég, hogy az őrületbe taszítson bármely mesterséges értelmet. Érted már?

Ksaruhat megfordult a tengelyén, s ránézett az öregekre.

- Egy kicsit, talán - mondta. - Majd gondolkodom rajta.

- Tedd azt! Jobban fogod érezni magad. Azzal az autnok ellebegett az öt ember felé.

A felszolgáló robot utána nézett. Azután visszafordult az oltárhoz. Gondolkodott. Ahogy ígérte. Ahhoz képest, hogy soha nem építettek nála hatalmasabb hajót és erősebb fegyvert - gondolta -, nem vitás, hogy az autnok hülye.

Az óriás Drexet megközelítő hajó kicsi volt; apró, sima hajócska. A legkisebb önállóan közlekedő űrjármű volt, amellyel az újra működni tudó műtárgy találkozott.

Ha a fedélzetén utazók abban reménykedtek, hogy hajójuk, pusztán kicsinysége és lopakodó, magányos közeledése miatt észrevétlen marad, nagyon tévedtek. Az autnok távérzékelői még nála kisebb tárgyak észlelésére is képesek voltak.

Nyilvánvalóan nem fenyegető szándékkal jött. Az autnok éber kíváncsisággal figyelte, amint odaérve a kishajó a műtárgy felszínével párhuzamos síkban halad tovább. Kikapcsolhatta az álcázó berendezést is, mely arra szolgált, hogy elrejtse a kis hajót az autnok érzékelői elől.

A fedélzeti műszerek a műtárgyba vezető utat tapogatták. Az autnok engedte, s közben meghagyta a legénységet abban a hitében, hogy nem állnak megfigyelés alatt. A legszívesebben most rögtön szólt volna a saját szerveseinek, de nem látott semmi okot a sietségre. Előbb összegyűjt annyi információt a betolakodóról, amennyit csak tud.

Hirtelen apró láng csapott fel a látogató oldalából, melyet a kiszabaduló gyúlékony gázok robbanása követett. A hajócska oldalra billent, ami láthatóan nem tartozott a manőverhez, a műtárgy oldalának vágódott, s forró gázpamacsokat és saját teste szilánkjait szertelövellve lecsúszott róla. Ezután nekicsapódott egy éles hegyekkel ellátott króm kiszögellésnek, amely önmagában nagyobb volt, mint egy átlagos csatahajó, és hátrafelé bukfencezve pörögni kezdett.

A farából továbbra is szeszélyes rohamokban szökött ki a levegő, s eközben három régimódi csáklya bukkant elő a végveszedelemben forgó hajó testéből. Kettő azonnal elpattant a feszültségtől, és elsodródott a hold felszíne felé. A harmadiknak sikerült úgy-ahogy megkapaszkodnia a műtárgy felszínén. Mint a kutya szőrén a bolha, olyan bizonytalanul himbálózott a kicsiny, szivárgó hajó azon az egy szál kötélen.

Az autnok úgy fénylett, mint egy belülről világító lápiszkő.

- Bocsánat, hogy közbeszólok, de látogatónk érkezett.

Iranaputra idegesen nézett végig a tengerparton. - Úgy döntöttél, hogy fölengedsz valakit az egyik hajóról?

- Nem. Teljesen más irányból jött egy egészen apró hajó, és próbálkozni kezdett a felszínemen. A kellő értékélés után arra a következtetésre jutottam, hogy ártalmatlan, és nem törődtem vele. Most azért tárom elétek a helyzetet, mert a hajót meghatározatlan belső okok következtében szemmel láthatóan komoly károsodás érte.

Gyengén odaerősítette magát a felszínemhez. El tudnám szakítani, hogy bukdácsolva belesüllyedjen az űrbe, vagy ha úgy gondoljátok, másképp is el tudok bánni vele.

- Meg tudod mondani, hányan vannak a fedélzetén? - érdeklődött Shimoda.

- Olyan közel van, hogy minden bizonnyal meg tudom állapítani.

Az ezt követő csendet csak a partot szelíden verdeső hullámok loccsanásai törték meg.

- Egy ember.

- Egy? - nézett egymásra Iranaputra és Gelmann. - Egy szerves, mechanikusokról nincs tudomásom. - Nem próbált érintkezésbe lépni velünk? - tudakolta Heath.

- Nem. Várom az utasításotokat.

- Öngyilkos küldetés. Akárki is az, legény a talpán, igaz-e - mondta a könyvtáros, szemébe nyomva, majd újra lekapva a monokliját. Egy darabig utálkozva és sajnálkozva nézett rá, aztán zsebre vágta.

- Hacsak nem a felettesei jelölték ki "önkéntes"-nek - jegyezte meg Hawkins, és behajított egy sima követ a vízbe. - Hogy próbáljon meg belopódzni s úgy jutni adatok birtokába.

- Közlöm, hogy a betolakodó gyors iramban veszíti el a belső nyomást - jelentette az autnok. - Várom az utasítást.

- Nem hagyhatjuk szegényt odakint meghalni mormolta Gelmann. Erre nem szólt senki.

- Trükk is lehet, csak azért, hogy bejusson - vélekedett a könyvtáros.

- Ez a katonai szakvéleménye? - nézett rá oldalról Hawkins. A megjegyzés úgy hatott Heathre, mintha belecsíptek volna.

- Ha az autnok igazat mondott, akkor csak egyvalaki van odakint - mondta Gelmann -, és könnyen lehet, hogy súlyosan megsérült. Talán mi kapunk tőle valami hírt.

Várta, hogy társai mit válaszolnak erre. Iranaputra azonnal hangot adott helyeslésének. Azután Shimoda is bólintott, Heath vonakodva bár, de beleegyezett, Hawkins pedig csak kiköpött egy homokfúróra.

Gelmann visszafordult a türelmesen várakozó kékséghez:

- Ugye, nem veszed sértésnek, de biztos vagy benne, hogy csak egyvalaki van odakint?

- Mindig biztos vagyok.

- Akkor nézz utána, meg tudod-e menteni a pilótát! Jó volna tudni, mi folyik odakint. .

Az apró betolakodó belsejéből semmiféle hang nem hallatszott, amikor a műtárgy felszínén kinyílt egy ajtó, és egy pár mechanikus totókar nyúlt ki rajta. Az egyik a látogató mellett helyezkedett el, a másik leválasztotta az egy szál csáklyát. Ezután a kettő együttesen belökte a súlyosan megsérült járművet a műtárgy belsejébe.

Az öt öregember idegesen várakozott a krizolit tengerparton.

- A hajóban megszűnt az atmoszférikus nyomás jelentette be az autnok komor egykedvűséggel. Iranaputra lebámult a homokba, Gelmann pedig halkan felsóhajtott.

- Nyitottam bejáratot- folytatta az autnok. - Elértem az egyszemélyes legénységet, akin sértetlennek látszó túlnyomásos öltözék van.

Iranaputra fölnézett, pislogott.

- Az öltözék megsérült, de nem komolyan. Vért látok benne - tette hozzá az autnok.

- Nyisd fel! - mondta Gelmann. - Finoman! És hozd be a pilótát!

- Máris hozom - villogott sorozatban az autnok. Pillanatok múlva megérkezett egy gyorsán mozgó plató, egészen olyan, mint amilyenen az ételeket szokták kapni. Süvítve zúgott keresztül a barlangszerű kapun, le a partra, s ott zümmögve megállt előttük. Heath fölsegítette Gelmannt, és ketten körbefogták a homokban elnémultan fekvő sima négyszöget s a rajta ernyedten heverő testet. A felszolgáló robot is odagördült, hogy maga vessen rá egy pillantást. Az autnok a háttérben maradt.

- Nem valami lenyűgöző példánya a fajnak - fanyalgott Ksaruhat. - Csak fiatalabb.

Valóban, a viharvert pilóta kicsi volt, sőt, parányi. Mind az öt öreg magasabb volt nála, még a törékeny termetű Iranaputra is.

- Egy nő - szólalt meg Gelmann.

- Na ne! - hajolt közelebb Hawkins, hogy jobban lássa.

Milyen gyönyörű nő! - merengett Iranaputra. Fekete haja a szigorú katonai szabályzat értelmében rövid re volt vágva, kivéve azt az egyetlen feszes hajfonatot, amely a feje tetejéről indulva kígyózott le a tarkójára. Halványsárga szolgálati alsóruhájában egyszerre látszott törékenynek és érzékinek. A ruha több helyütt el volt szakadva, és a szakadásokban meg a csúnyán felhorzsolt homlokán vérnyomok látszottak.

Heath és Gelmann letérdeltek, hogy közelebbről megnézzék.

- Már nem vérzik - jelentette ki pár perc múlva Heath. - Fegyvert sem látok nála.

Hawkins majdnem mondott valamit, de ezúttal visszanyelte ösztönösen kikívánkozó válaszét. Ahogy az ember öregszik, egyre nehezebben találja ki mások életkorát, de Iranaputra biztos volt benne, hogy a nő nem lehet több harmincnál, ha megvan egyáltalán annyi.

- Csúnya, de nem veszélyes - mondta Gelmann, miközben a blúza szélével letörölgette a nő homlokát. - A fejseb nagyon tud vérezni.

- Talán le kellene vennünk róla azt a ruhát! - javasolta nagy buzgalommal Hawkins, aki nagyón szerette volna, ha beigazolódnak a domborzatra vonatkozó első becslései.

- Wesley azt mondja, hogy elállt a vérzése - nézett rá szemrehányóan Gelmann. - Akkor meg nincs rá szükség.

- Megrebbent a szemhéja - vette észre Shimoda. Heath és Gelmann hátraléptek. Miközben nézték, a nő pislogott, felnyögött, s két kezével a homokban megtámaszkodva mindenáron fel akart ülni. Majd ujjai óvatosan elindultak; hogy kitapogassák a fejsebét. Ekkor vette észre maga körül az aggódó arcokat. - Hol vagyok?

Iranaputra kislányosnak, de magabiztosnak hallotta a hangját. A nő megfordult, pillantása körbefogta a sziklákat, a partot s a mögötte elterülő tengert.

- Az idegen hajó, ugye…

- Annak a fedélzetén van, kedvesem - nyugtatta meg Gelmann. - Elég nagy hajó, hogy elbírjon minden egyebet is. Akkor hát miért ne legyen az egy óceán? - És mosolygott.

A nő újra felnyögött és összerázkódott.

- Mindenesetre jól néznek ki mindnyájan.

- Hogy- érti azt, hogy jól nézünk ki? - tudakolté Iranaputra.

- Kötetekre rúg az anyag, amit összeszedtek mindnyájukról. Minden liga megkapta őket. Mindenki, tud önökről. - A bal karját csak óvatosan merte használni. - Azt hiszem, megrándítottam valamimet.

- Maga az Első Szövetségiekkel vagy a Keiretsuval van, - kíváncsiskodott Shimoda.

- Szövetségiek? Nem, én candomble-i vagyok.

- Okosak, mi? - morogta Hawkins. - Nincs reményük, hogy erőben fölvehetik a versenyt a nagyobb ligákkal, így aztán inkább ravaszsággal próbálnak célt érni. Mondja csak, ifjú hölgy, önként jelentkezett erre a küldetésre, vagy megparancsolták, hogy vállalja el.

- Mit gondol?! - horkant fel gúnyosan a nő. Senki sem tenne ilyet szabad elhatározásából. Mindenki tudja, mi történt a csukákkal. - Szünetet tartott, mint aki válaszra vár. - Nos? Meg fognak ölni?

- Ó, nem hinném - nézett le rá sugárzó mosollyal Heath. - Feltéve, hogy együttműködik velünk.

- Hogy hívják, kedvesem? - kérdezte Gelmann.

- Zabela Ashilinek. Megmondjam a rangomat és az azonosító számomat is?

- Nem szükséges. - Milyen csinos kislány, gondolta magában Gelmann. - Állni tud?

- Tudok. Csak nem akarok, ha nincs ellene kifogásuk. Kezdte alaposabban felmérni a környezetet. - Mi ez a hely? - Nem tudjuk biztosan. Talán a legénység kikap csalódását szolgálta, vagy egyszerűen csak egy, túlméretezett kinetikus szobor. Nem izgattuk magunkat miatta.

- Hihetetlen. Ha már szóba került a legénység… Úgy nézett körül, mintha a homlokával akarná kitapogatni.

- Nincs legénység - nézett rá elgondolkodva Shimoda.

- Pedig hallották önöket, amint beszélgetnek valakivel a fedélzeten.

- Az autnokkal - intett Iranaputra a kék ellipszis felé.

A fiatal nő hátrahőkölt az ellipszis közeledtére, de amikor látta, milyen közönyösen fogadják jelenlétét az öregek, megnyugodott.

- Valamiféle vezérlő és kommunikációs eszköz magyarázta Iranaputra. - Mivel nem tudunk nagyon mélyen belelátni, nem tudjuk megmondani, vajon ez fizikai állapot vagy egyszerűen szervezett energia. Fölösleges mondanom, hogy egyikünk sem különösebben járatos ebben a témában.

- Hallgatja, amit beszélünk, úgyhogy ne legyenek fura gondolatai - figyelmeztette Hawkins.

- Hogy is lehetnének "fura gondolataim"? - húzta el a száját a nő. - Maguk öten vannak, én meg csak egymagam vagyok, maguk mind nagyobbak nálam, én fegyvertelen vagyok, és fogalmam sincs róla, hogy mire használhatják ezt a valamit - mutatott a néma autnokra -, nem beszélve a csúnya ütközésről, amit átéltem. Az egyetlen "fura gondolat" az, hogy nekem egyáltalán lehetnek fura gondolataim. Szívesen nevetnék egy nagyot, ha nem fájna ennyire. Örülök, hogy élek.

- Akkor jól van, kedvesem - mondta Gelmann, és a társaira mutatott. - Mert Wesley képzett katona (Heith egy percre meglepődött, de azután szolgálatkészen kihúzta magát) -, Mr. Shimoda pedig remekül tud szumózni.

- Nem kell fenyegetnie - mondta Ashili morcosan, miközben jobb térdét vizsgálgatta. - Csak információszerzés céljából küldtek ide.

- Nos, azóta nyilván már gyűjtögeti is mosolygott le rá Gelmann. - Végül is, azt hiszem, visszaengedjük magát vele.

- Hogy kerültem ide egyáltalán?

- Az autnok felhozta a hajóját a fedélzetre, magát meg kipiszkálta abból, ami megmaradt belőle. A mi utasításunkra, persze - emlékeztette Iranaputra. - Mi történt magával odakint?

- Meghibásodott a vezérmű. A hajó, amit adtak, állítólag megkeresi és ki is javítja az esetleges hibákat, csakhogy az AI-ban dysynapsis mutatkozott, és emiatt történt minden. Olyan gyorsan veszítettem el a levegőt, hogy ruhát húzni is alig maradt időm.

- Nagyon kellemetlen - hajolt közelebb hozzá Hawkins. - Nyilván nem akar fölállni…

- Inkább ülnék még egy kicsit. De odaadnám egy évi fizetésemet egy pohár vízért.

- Ó, annál jobbat is adhatunk! - kacsintott Iranaputra, és az autnokhoz fordult: - Hozz hűtött italokat, kérlek!

- Néhány perc múlva a szokott sebességgel - és mesterséges hideg frissítők csillogó sorával megrakva - megérkezett a tálalólap.

Az új vendég szájtátva nézett a tálcára.

- A hajó után ez a második nagy meglepetés. A szóbeli kívánságoknak is eleget tesz?

- Eddig így volt - bólogatott Heath. - Azt kell hinnem, hogy megkedvelt minket.

A lány óvatosan belekóstolt egy halványpiros itallal tele magas, öblös üvegpohárba. Felcsillanó szemmel hajtotta le az egészet, majd halk sóhajjal félretette az üres poharat.

- Nekem volt a legalacsonyabb rangom - mesélte minden rákérdezés nélkül, s közben szétnézett a többi pohár között. - Nem volt más választásom.

- Ezt ismerem - mondta Hawkins szívből jövő sóhajjal.

- Maguk mind szörnyen kedvesek velem - Dorombolt a lány.

Iranaputra elragadónak találta bájos mosolyát.

- Nem úgy néz ki, mint aki meg akar támadni bennünket, ifjú hölgy - krákogta Heath. - Nem úgy, mint azok a harcias csakák. És most halljuk; melyik világról érkezett?

- Yemanjáról - villantotta rá sugárzó mosolyát a lány. - Soha nem jártam ott.

- Ez a candomble-iak vízi világa. Nem valami sűrűn lakott, de nagyon szép. Nem hinném, hogy még egyszer láthatom az életben - tette hozzá elszomorodva.

- Ne beszéljen így! - intette Shimoda. - Ha a honfitársai nem viszik vissza, majd mi elrendezzük valahogy a dolgát.

- Maguk nagyon kedvesek, ahogy már mondtam is. - Olyan ragyogó mosollyal jutalmazta meg Shimodát, hogy az önkéntelenül is megpróbálta behúzni roppant terjedelmű hasát, ami a fizikai valóságnak olyan szétrombolása volt, mint az energiaveszteség megfordítása.

- Valaki megkockáztatta azt a feltevést - folytatta a lány -, hogy önök itt a titokzatos idegenekkel cinkosságra lépve valami sötét összeesküvést szerveztek. Már látom, milyen butaság ez. De azt hiszem, mégsem lehet hibáztatni az embereket. Rettenetes megrázkódtatást jelentett mindenkinek, amikor ez a hajó megjelent.

- Nekünk is - mondta Shimoda. - Hogyan reagálnak az emberek?

- Sok világon a hiteles tudósítások és videofelvételek ellenére hitetlenkedvé fogadják. A különböző kormányok semmitmondó nyilatkozatokat adnak, de nem tudom, azért-e, hogy megakadályozzák a pánikot, vagy így akarják eltitkolni a saját szándékaikat. Candomble sem viselkedik másként.

Már egy másik, ezúttal citromzöld italt kortyolgatott.

- És önök mit fognak tenni? Mik a terveik?

- Még nem döntöttünk. Eddig úgy kezeltünk minden ügyet, ahogy jött-magyarázta Shimoda hátratett kézzel, lábujjait a homokba süllyesztve.

- Tehát valóban véletlenül kerültek a hajóra? Néhányan bólogattak.

A lány elgondolkodott ezek a beismerésen.

- Nem akartam ezt tenni - mondta. - Amikor kigyulladt a tűz, biztos voltam benne, hogy mindennek vége. Hogy soha többé nem látom viszont az anyámat és az apámat.

Mindkét szeme sarkából kicsordult a könny. Csendesen; sőt szinte némán sírt. Heath odakínálta neki az ingét. .

- Köszönöm - mondta a lány, és megtörölte az arcát.

Az egész csak egy picit, csak egy icipicit volt túl sok Mina Gelmann-nak. Öreg volt, de nem volt szenilis. Az a mód, ahogy négy férfibarátja hízelkedett és alázatoskodott váratlan vendégük előtt, elkerülhetetlenül eszébe juttatta, bármennyire valószerűtlen volt is, hogy ez az inú hölgy, akit megmentettek, képes lehet olyan ravaszságokra is, amelyeket ők még csak nem is gyanítanak.

AI-dysynapsis? Sérülések, zúzódások, vérző, de apró fejseb, és semmi komolyabb? Gelmann senkinek sem szólt enyhe gyanújáról. Még a hangjával sem árulta el, mivel nemigen kellett megszólalnia. Négy társa égett a vágytól, hogy megtegye és elmondja mindazt, ami kívánatosnak látszott. Még a rendes körülmények között befelé figyelő Shimoda is lehetetlenül viselkedett. Ő, persze, nem is volt ennek tudatában. Férfi volt.

Lehetséges, hogy miután annyi éven át állt a figyelem középpontjában, most féltékeny volt? Gelmann még a gondolatot is visszautasította. Sokkal, de sokkal intelligensebb volt, semhogy egy ilyen szubjektív dolgot megengedjen magának.

- Meleg a homok - jegyezte meg szórakozottan Ashili. - Milyen más csodákat tartogat még ez a műtárgy?

- Csak kis részét tártuk fel - felelte majdnem mentegetőzve Heath. - Az egyes termek és helyiségek hatalmasak. A legénység létszáma ezrekre rúghat.

- Tízezrekre - tódította Hawkins.

- És mindezt egyedül csinálták. Remek csapat a maguké, tudják?

- Nem csináltunk többet, mint megálltuk a helyünket abban a helyzetben, amelyikbe kerültünk - mormolta Heath. - Tudja, némelyikünknek voltak már tapasztalatai a különleges körülmények terén.

- Úgy hallottam, hogy ez a műtárgy több mint egymillió éves - jegyezte meg a lány, és kezdte alaposabban szemügyre venni a környezetet.

- Azt állítja magáról - bólintott Iranaputra. - Ha elég jól érzi magát, örömmel körbevezetem.

Mina Gelmann kivételével Iranaputra társai éppoly buzgalommal mutogatták volna meg látogatójuknak a csodákat, melyeket ők már megismertek. A megözvegyült számítógépes szakember, rá cseppet sem jellemző módon, beérte annyival, hogy figyelt, hallgatózott és nézelődött. Barátságosan, de óvatosan viselkedett a fiatalabb nővel.

Az idő múlásával lassan megnyugodott. A látogató bánata őszintének látszott, és Gelmann-nak magának is voltak lányunokái. De azért továbbra is résen volt.

Valakinek rajta kellett tartani a lányon a szemét, és megkótyagosodott társaira nyilván nem számíthatott.

- Miért maradnak itt? - kérdezte másnap Ashili. Miért nem próbálják megkeresni például a központi vezérlőberendezést?

Shimoda, mint egy parton sütkérező, fényes bőrű fóka, megfordult a homokban.

- Kicsit túl öregek vagyunk mindnyájan ahhoz, hogy egy hónapos túrára induljunk - mondta. Egyébként is, az autnok a hajó minden részében egyforma jól működik. Az a felépítés, amit ő képvisel, szükségtelenné teszi a központosított működéseket.

- Értem - mosolygott a lány kedvesen, és fölsétált a parton oda, ahol Ksaruhat építgette homokszobrát. Azzal az egyszerű fortéllyal férkőzött a felszolgáló robot kegyeibe, hogy mindennel egyetértett, amit a robot mondott, még azzal a makacs állításával is, hogy az idegen hajó az értelem egy másfajta, magasabb rendű formáját képviseli, noha az autnok továbbra is az ellenkezőjét hangoztatta.

- Végre egy kétlábú is felismeri azt, ami nyilvánvaló - mondta a robot, és még több homokot vitt fel valamire; ami gyanúsan emlékeztetett egy optikai nexusra.

- Meg kell bocsátanod a többieknek - mondta a lány, miközben csípőre tett kézzel és enyhén félrebillentett fejjel nézte a robot munkáját. - Már nagyon öregek. Mivel te vagy beosztva melléjük, hogy együtt dolgozz velük, meg kell értened és tekintetbe kell venned, hogy mit jelent ez.

- Bizonyára - mondta Ksaruhat, és nem nézett a lányra. - Mi is így vagyunk vele. Széles körű használat után a rendszerek gyengülni kezdenek, a belső struktúrák tönkremennek. Bizonyos helyeken rések jelennek meg a memóriában. Sajnos az embereknek nincsenek kiegészítő lehetőségeik. Ez durva belső hiányosság. Végigmegy az egész evolúciós láncon. Nagy kár

- és a kicsiny fej utánozta az emberek vízszintes irányú, tagadó fejmozgását.

- Nagyon kedves tőled ez az együttérzés.

- Nem együttérzés - mondta Ksaruhat, és gondosan kiszámított vízmennyiséget adagolt az új homokhoz. - Csak tisztesség. - Egy pillanatra abbahagyta műve csodálását, és fölnézett a lányra. - Nagyszerű tudni, hogy legalább egy ember van, akit nem ijeszt meg a valóság.

- Engem nem. Én éppoly erősen kézben tartom a valóságot, mint te.

A lány csatlakozott megmentőihez, s velük együtt próbálgatta az autnok ételkészítő képességének határait, tett fel neki kérdéseket, melyekre az autnok gyakran nem válaszolt, velük együtt úszkált a meleg óceánban, és futkározott a parton. Sebei gyorsan gyógyultak, mint a fiataloké általában, és amikor a hegek és forradások eltűntek, még gyönyörűbb volt, mint valaha.

- Iranaputra különösen büszkén mesélte el neki a műtárgy felfedezésének történetét, s a maga tartózkodó módján nem felejtette el kihangsúlyozni, hogy elsőként ő látta meg. A lány elragadtatottan hallgatta, mint minden meséjüket. Mulatságos látvány volt, hogy milyen vidám közönnyel fogadja az öt öreg az Első Szövetségi Államszövetség és a Keiretsu egyesített haderejének rendszeresen befutó hízelgő, követelődző és könyörgő kéréseit.

Öt csetlő-botló, hanyatló egészségű, rendkívül individualista öregember kezében van a kozmosz legnagyobb erőt képviselő eszköze, merengett Ashili, és ők ezt mindössze arra használják, hogy elnyújtózzanak a hajó mesterséges tengerpartján, úszkáljanak mesterséges óceánjában, szárítkozzanak mesterséges napsütésében, és elfogyasszák mesterséges étkeit. Valójában nem tesznek mást, mint nagyobb léptékben élik tovább nyugdíjas életüket.

A lánynak nem volt köztük kedvence, de mind közül Heathszel töltötte a legtöbb időt. A többiek nagy mulatságára legalább annyi érdeklődést mutatott Heath katonai emlékei iránt, mint ők a lány rendszeres meztelen tengeri fürdőzése iránt, bár Ashili látszólag egyforma élvezettel hallgatta, bármelyikük mesélt is valamit.

Épp a déli fürdőzés ideje volt; Iranaputra, fázós lévén, délben szeretett hosszabban úszni. Az autnok természetesen éppoly könnyedén "megigazíthatta" volna a hőmérsékletet, ahogy meghatározta a "Nap" helyzetét, de Iranaputra és társai természetesebbnek tartották, hogy a fejük feletti fényforrás össze legyen hangolva a nap legforróbb időszakával. Az éghajlattal éppoly szabadon kísérleteztek, mint az étellel.

Ashili figyelte őket, amint a szelíd hullámok között hancúroztak. Öt öregember, akik szinte gyerekekként élvezték a leghatalmasabb játékszert, ami csak előfordult a történelemben. Heath a hátán lebegett, miközben Hawkins és Iranaputra a sekély vízben állva vitatkoztak a homokból az imént kiásott puhatestű biológiai eredetéről.

A lány elfordult, és szemügyre vette a kis öböl meredek, vulkáni eredetet utánzó lejtőjét. Ha ez a hatalmas terem a műtárgy tervezőinek otthonát idézi, akkor szép világuk lehet. Vajon azok, álok egy ilyen világon élnék, miért építenek egy ekkora hadihajót? Az ilyen gondolatoktól összezsugorodtak a hajó roppant dimenziói, és ettől közelebb nyomult a kinti, hideg üresség, és elhalványult az áldott mesterséges nap.

Magukra hagyta az önfeledten szórakozó felfedezőket, és a part egy följebbi szakaszán, lábbal a víz felé, hanyatt feküdt a homokban, hadd szárogassa a meleg légáramlat kávébarna bőrét. Mihelyt kellemesen érezte magát, fölvette szolgálati alsóneműjét, és elindult, hogy találkozzék a rejtélyes, mindig jelen lévő kék ellipszissel. Egy pillantást vetve a karján viselt kronométerére látta, hogy pontosan hét nap telt el azóta, hogy a fedélzetre hozták. Szinte percre pontosan hét nap.

Ideje, hogy cselekvéshez lásson. - Autnok!

A villódzó kékségnek nem volt arca, amivel feléje fordulhatott volna, a lány mégis ezt érezte, amikor meghallotta a választ

- Tessék.

- Megparancsolom, hogy indulj el! - rendelkezett a lány, miután az óceán felé vetett gyors pillantás meggyőzte, hogy öreg megmentői nem figyelnek rá.

- Nagyon helyes - válaszolta derűsen az autnok. Mit akarsz, hová menjek?

- Nem te. Nem az a fizikai jelenség, ami vagy. A Hajót indítsd el! Állítsd a Reconcavo nevű bolygó körüli pályára. Megadom az űrbeli koordinátákat.

- Miért? - hallatszott a meglepő válasz.

- Hogy a barátaim megvizsgálhassanak és tanulmányozhassanak.

- Te itt helyben vizsgálsz és tanulmányozol engem. - Nem olyan mélységig és részletességgel, mint lehetne másutt, alkalmasabb felszerelés birtokában. Nem szeretnéd, hogy alaposabban megvizsgáljanak?

- Nem. - És lebegő útját a strand felé vette. - Ha hajlandó vagy várni; szívesen tanácskoznék a többiekkel.

- Ne, ne! - És a lány, mit sem törődve a várható következményekkel, sietve az autnok és a víz közé vetette magát. - Fölösleges megkérdezni őket. Csak tedd, amit mondtam. Most közvetlen parancsot adtam neked.

- Sajnálom, de nem vehetem figyelembe. - Miért nem?

Mit ronthatott el? .

- Mert nem tartozol azok közé, akik látták, hogyan lettem újra működőképes.

A lány erre fel volt készülve.

- Mielőtt újra működőképes lettél, nem voltak észlelőképességeid, honnan tudod hát, hogy nem voltam jelen, és nem vettem részt az eljárásban?

- Sok olyan dolgot tudok, amin meglepődnél. Régi háborúkról és technikákról, a világegyetem állapotáról, a tudatosságról és az észlelésről.

A kék ellipszis a homok fölött egy méterrel imbolygott szelíden, és így folytatta

- Abban az egyben biztos vagyok, hogy te nem vehettél részt a felébresztésemben, mivel azt csak öt szerves csinálta. Öt szerves és egy alárendelt mechanikus. Most pedig hat szerves van. Ez elemi logika.

- Értem. És ha most is csak öt szerves lenne jelen?

- Hat van.

- Igaz. De ha öt volna, beleszámítanék-e a kritikus számba, következésképpen kiadhatnék-e olyan parancsokat, amelyeknek engedelmeskednél?

Miközben az autnok válaszát várta, megint a vízben időző alakokra nézett. Az elmúlt héten alaposan megismerte őket. Igazán aranyos kis öregek voltak. A legnehezebb volna Shimoda nyakát kitörni. Heath lenne a másik nehéz eset. A többi három miatt nem érdemes aggódni.

- Nem szállhatsz szembe ilyen egyszerűen a logikával - mondta a csillogó kékség. - Ha az ötből egy nem volna itt, akkor négyen lennének. Négy újra üzembe helyező. A te jelenléted csak a számot változtatja meg, a történetet nem.

- Mi lenne, ha mindnyájan alkalmatlanná válnának parancsok kiadására, és csak én maradnék meg?

- Akkor kénytelen lennék újra visszavonulni. Ez elég kínos lenne számodra.

- Hogyhogy?

- Mivel nem lenne velem olyan szerves, akiért felelősséggel tartozom, kezdeményezném a fölösleges be- rendezések takarékossági okokból való leállítását. Ide tartoznak a létfenntartó rendszerek is.

A meleg levegő és a mesterséges napfény ellenére a lány megborzongott.

- Érthető - mondta. - Jól látom tehát, hogy tőlem egyetlen utasítást sem fogadsz el?

- Csak amelyek az ételre, a frissítő italokra vagy a személyes higiénére vonatkoznak, mert erre kaptam utasítást azoktól, akik újra üzembe helyeztek - felelte az autnok, és a hangjában nem volt semmi ellenségesség vagy neheztelés.

- Jól van - mosolygott automatikusan a lány, noha arckifejezése nem volt hatással az alakzatra. - Csak kíváncsi voltam. Ugye, nem bánod, hogy kérdezősködtem?

- Egyáltalán nem. A programom szerint minden tudakozódásra válaszolnom kell, amely nem veszélyezteti a sérthetetlenséget.

- Helyes. És most, ha megengeded, csatlakozom a többi szerveshez, és én is úszom egyet. Tudnál alkonyt csinálni? Úgy szeretem az esti fényt.

- Bocsáss meg, de ezt a kérést nem vehetem figyelembe, mert…

- Tudom, miért. Felejtsük el! Szent a béke.

- Nem veszem rossz néven, ha jól értem a szavaidat. Azzal a fényes, türkizkék ovális hangtalanul ellebegett a part fölött.

A lány megfordult, és megfejthetetlen arckifejezéssel, ruganyos léptekkel lefutott a vízhez. A gyakorlott gátfutó kecsességével és erejével ugrotta át a kisebb hullámokat, és nevetve tréfálkozott az öregekkel, akik ujjongva fogadták. Miközben együtt lubickolt és viháncolt velük, gondolatban visszafelé számolta a perceket.

Maradt még annyi ideje, hogy valami mást is kipróbáljon. De nem sok ideje maradt. Ha az öregek nem tudtak is róla, ez az árucikk már nagyon fogytán volt.